És a változatosság kedvéért megint lehetőséget adok sankirtanra is.
-ben bízok, hogy talán megoszt még egy-két meglepő infót a múltjából...
Ez ugyan csak 6, de majd legközelebb jobban tartom magam a szabályokhoz.
Konkrét helyzetet nem tudnék felidézni a gyermekkoromból, nálam inkább impresszionista módon tárolódnak az emlékek: illatok, szín, íz, hangulat….
A történethez épp kapóra jött, hogy a hétvégén hazautaztunk és a nagylányommal kis sétát tettünk. A temetőhöz vezető út, egy kis vad ösvény a legkedvesebb helyem maradt szülőfalumban.

Felidézi azokat a pillanatokat, amikor azon lépdeltem anyukámmal. A békét, a nyugalmat, egyfajta kilépést a környezetből, mintha varázslat bujkálna az ottani fákban.

Cseppet sem lepett meg, hogy ugyanúgy maradt minden, pedig azóta eltelt majd 15 év.
A keresztes ház kissé megrogyott, falai kopottabbak lettek, de eresze alatt most is szárad a füzéren sorjázó pirospaprika.

A libacsapatot szerencsére megúsztuk, emlékeimből felsejlik a kinyújtott nyakú gúnár sziszegése. Mindig értetlenül álltam: miért lendül gyűlölködve támadásba, hiszen én csak félve szeretnék elaraszolni mellettük?
Jól jött, ha nálunk volt a kockás szatyor, Anyu ezzel próbálta elhárítani a csípésre lendült szürkés-fehér szárnyast.
A kerítés mentén pár tő
vadszőlő, nem az a nemes, guruló nagyszemű, csak amolyan senkiföldjén termett petrezselyemszőlő. Mégis jól esnek lila bogyói.
Ropogósra száradt barna, cserszagú
diólevelek közt lepotyogott diók bújnak. Méretes, kopogós héjúak, ezekből legalább rendes bababölcsőt lehet fabrikálni.
Odébb meg a
csipkebogyóbokor kínálja érett szemeit.

Zacskó persze most sem volt nálunk, a kincseknek. Most is potyogott a kezünkből a szőlő, a dió, a csipkebogyó.
Sietős léptű, kerek arcú roma asszony nyom a kezembe egy csíkos nylont.

Az út végén várt a kipányvázott kecske. Szigorú szemekkel mért végig, jól kifejlett szarvai félkunkort alkottak. Inkább a csalánost választottuk, mert nem tudtuk megsaccolni, hogy milyen hosszú a kötél.
A kertaljáról belépve a temető, ahol pár év óta eggyel több név olvasható.
Most is idegenül állok a szürke kőlap előtt. 88 éves lenne. Látom, ahogy görnyedten üldögél székében, lecsúszott barna szemüvege alól felnéz rám, majd áthúzza a fonalat és ölti tovább a szemeket.
Miért sír, és miért koporsó? A test számítana? Vagy ne keressem mindig mindennek az értelmét?
Pislákoló mécsesek, de néhol még valódi gyertyák. Lefolyó viaszuk körkörös mintát alkot megszilárdulva az aljánál.
Halk léptek, kevés szó, zsineggel átkötött örökzöldek, tobozok. Az egyik kőlapon pávaszemes lepke pihenteti szárnyait.

Ugyanott, ugyanúgy. Toporog az idő… vagy mégsem?
Mégsem.
A gyerek már nem én vagyok.