Emlékszem annak idején, a hetvenes-nyolcvanas években, banán és egyéb déligyümölcs kizárólag az év egy adott időszakában volt kapható. A helyi falu boltjába hoztak pár rekesszel, s abból csak néhány darab jutott egy-egy vevőnek.
Nagy áttörést jelentett az az időszak, mikor megjelentek a „
luxus csemegék”, úgy s mint a kis dobozos mogyorókrém (a diókrém nem hagyott mély nyomokat bennem), s a piros pöttyös Túró Rudi. A mogyorókrémet egész egyszerűen az ujjunkkal ettük. A krémtúróba kiflit mártogattunk, a Donald rágót az "osztályidegen" zöldséges boltjából szereztük be. A limót és a virágos nyalókát a helyi boltban vettük. Akkor még nem tántorított el ezektől a fogszuvasodás réme sem.
A kedvenc csoki repertoárom: Hírös barackos, Mackós mogyorós, piros mogyorós, betűs csoki. A Kajla valahogy az utált kategóriába tartozott.
A mesesajtot és a kinyomós (tömlős?) sajtot is csíptem, s emlékszek még valami fürjtojásos-petrezselymes tubusos kencére, ami szendvicsre való volt, s amit mire megszerettem, eltűnt a boltokból.
A fentiek alapján bizonyára jó benyomást tettem mindenkire és nyugtázni lehet, hogy csupa egészséges finomságok iránt vonzódtam. :)
Az ételek ízeinél úgy érzem jobban belém vésődtek a
Mamám konyhai ténykedésének az
ízemlékei. A nagy házban tágas konyha-veranda volt. Az ablakban teleltek át a cserepekbe ültetett virágok. A nagy meggyfa ebédlőszekrényben voltak az étkészletek, edények, békebeli kávéscsészék. Kuglóf- és szufléformák, terítők, asztalkendők.
A
tűzhely mellett álló konyhaszekrény fémkallantyúval csukható szép régi darab volt, valamilyen zöldes szín sejlik fel bennem. Az biztos, hogy szívesen használnám ma is. Ebben volt a lisztes és cukros fémdoboz, rajta a cirkalmas betűs felirat: liszt…
A kézzel tekerhető, barna fagombban végződő kávédaráló mindig frissiben darálta a szemeket. Aztán bejött a boltokban használatra kitett elektromos őrlő, s akkor már darálva hoztuk haza a kávét, nem szemesen.
A bádogkannában tartott tejből a pettyes bögrémben kaptam a malátakávét. Hozzá nekem elég volt egy fél kifli is. Amolyan barna, ropogós, harapható, rágható, nem szájpadlásra feltapadó üreges, felfújt a boltokban ma kapható, csupán névleg kifli.
Lekvárok, dzsemek, szigorúan felcímkézve, nem úgy, mint nálam, hogy ilyenkor télen találgatósba megy át a dolog, vajh mit rejt az adott üveg. Az eperdzsemen a szép egész szemek kívülre is hirdették tartalmát, de mégis rákerült, hogy: eper.
A tűzhelyben sült a tekergődzős kígyórétes, a fonott foszlós kalács és a mákos rúd. Ha kis kerek fonott kalács készült, akkor annak tetejére szemes mák került.
Vasserpenyőben sült a palacsinta. A köménymagos rántott levesben nagy igyekezettel kerülgettem a magokat, hogy még véletlenül se harapjak rá. Ma már kimondottan szeretem.
Nagy lábosban puffogott a tejbegríz. A Holle anyós tányérba kimerve a ráhintett fahéjas kristálycukor villámgyorsan édes barna folttá olvadt. A szélét siettük letudni, mert oda többnyire nem jutott a szórásból. A közepe volt a legjobb. De nálam még az is előfordult, hogy addigra jóllaktam…
A
pincedomb tetején volt a két fehér ribizlibokor. Ott játszottam unokaöcsémmel, s megesett, hogy a szomszéd fogorvosék későn elköltött ebédjének imáját is áthallottuk.
A
régi malom felszámolása után kevesebb érdekesség maradt a másik oldalon. Betelepült a vízmű, s a füves helyre egy betonplaccot öntöttek. Barna faklumpákban bukdácsolva jó párszor horzsoltuk véresre a térdünket.
Időnként átfestettük apukám által tűzzel-vassal üldözött (na jó, ma már megértem: giccses!) nagy méretű gipsztörpéinket, meg az olajoshordók oldalát pingáltuk.
Délután a bágyadt melegben a darazsak is álmosítóan döngtek. Kikunyeráltuk egy-egy fagyi árát, s elindultunk a
cukrászda felé. Csak egyenesen kellett menni, de Mama kinn állt a rácsos kerítés előtt, s leste, ahogy apró lábainkkal a Richter-fagyizó felé igyekszünk.
Mazsolát rejtő puncs és még valódi vaníliarudat tartalmazó vanília, nekem ez volt a kedvencem.
Anyu az unokaöcsémmel, én balraMama a
főzéshez mindig kötényt és kendőt kötött, noha kendőt máskor nem hordott.
Szép apróra tudta vágni az alapanyagokat. Emlékszem mennyit emlegette krumplihámozás közben, hogy anno a háborúban zsákszámra pucolták a krumplit. Akkor kapott köszvényt a fagyos gumóktól.
Néha mesélt csak, mert nem szeretett emlékezni …
A háború után költöztek be
abba az L-alakú házba, ahol most már két évtizede más lakik, de amit időnként el kell mennem megnézni, hacsak messziről is. Szemben volt egy kézzel hajtható
kút, melynek nyikorgását a nehéz redőnyökön keresztül is hallani lehetett.
Szinte hajnal volt még, de már húzta a nótát, hiszen jött a sokgyerekes családfő a vízért.
Mamáék nyáron kint ettek, ott volt a nagy kerek vasasztal, közepébe lehetett szúrni az ernyőt.
Mokka, a vörösesbarna skótjuhász, éberen várta a neki vetett falatokat.
Egresmártás, meggymártás, almaszósz... mindig volt mártás az ételekhez, ez többnyire a főtt húshoz dukált.
Évekkel később, mikor már nem saját konyhát vitt, sokszor felemlegette: miért felejtettük el az étkezésből a mártást?
Fiatalon festészetet készült tanulni, ami sosem vált valóra egy szerencsétlen gerincsérülés miatt, így otthon háztartásbeli maradt, meg kézimunkázott: perzsaszőnyeget, csillagmintás terítőt, poháralátéteket.
Nagytakarításkor járt egy néni segíteni, olyankor a kerítésre akasztott szőnyegek tompán puffogtak a kerek faporoló alatt.
Egy ideig még vegyeskereskedést vezetett, de mikor sorra temette el a családtagjait, visszavonult.
A régi tárgyak, emlékek lassan elkoptak, új korszak vette kezdetét.
Valahogy igyekeztünk szabadulni a régitől, mintha a jövő szebb és jobb lenne.
Rakosgatom össze a mozaikokat, a mit-miérteket, mert nekem fontosak az emlékek, ismerni, hogy honnan jöttem.
Bejegyzések
