Pusztában járók…elődeink öröksége Ópusztaszeren

2008. szeptember 30., kedd

Újra és újra lenyűgöz az Emlékpark, még az egyre dráguló jegyárak sem veszik el kedvünket attól, hogy évente egyszer felkerekedjünk és családi kirándulást tegyünk Ópusztaszerre. A gyerekek is teljesen lázba jönnek, mindig mást és mást fedeznek fel ők is a szerteágazó látnivalókból. Hol a régi olajszagú padlójú iskola, hol a szélmalom, hol a lovasbemutató emléke kerül sűrűbben megemlítésre.

A baglyok bűvöletében...

Nyáron terveztünk menni, de elmaradt a kirándulás, majd hirtelen elhatározástól vezérelve most vasárnap nekiindultunk. A helyszínen értesültünk arról, hogy épp előző nap volt egy nagyszabású rendezvény: a szüret, kiegészítve kézműves bemutatókkal. Először sajnáltam, de aztán mégis úgy tűnt, jobb ez a kicsit nyugisabb nap, hogy nem lépnek egymás sarkára a látogatók.
Eddig mindig nyáron mentünk, most viszont megcsodálhattuk a pusztaszeri őszt is, aranyló falevelekkel, az allé hársfáiról lepotyogó fekete magocskákat, melyek azóta a fiam hadseregének legújabb katonáivá avanzsáltak.

Ráadásul szerencsénk volt, mert aznap ingyen tekinthettük meg az alap-látnivalókat.

Az állandó kiállítások közül a Rotundában elsőként természetesen a Feszty-körkép került sorra, aztán kedvenc Promenádjaink: a nagyvárosi és a kisvárosi korzó, melyek a XIX. század végének hangulatát elevenítik fel. Korhű öltözékek, melyek már ránézésre elárulják viselőjük társadalmi helyzetét.

Megannyi elkapott pillanatkép: térdnadrágos, fűzős cipőjű úrifiú ragad nyakon egy rongyokba bugyolált lábú fiúcskát.

Féllábú harmonikás kínál utcai szórakozást, cifra szoknyás cigányasszony, lábán gyékénypapuccsal, karjában kisgyermekkel kéregetésre tartja tenyerét.
Tengerészruhás iskolásfiú hajol inni a falikúthoz.

Görnyedő cipőpucoló igyekszik fényesre suvickolni az újságot olvasó úr lábbelijét.




Sajnos pékmester nincs a boltosok között, ezért a sok rövidáruüzlet, kalapbolt, hentes, műköves, csipkeárus közül a piaci jelenetre esett a választásom.




A Panoptikum világa is folyton rabul ejt: ásatásba derékig belemerülő régész, kezében a (szegvári) Sarlós Istent formázó agyagszobor.

A Vérszerződés jelenete élethű ábrázolásban: izzadó karon duzzadó erek, hét elszánt férfitekintet. Közbül késével a soron következő, karján a lecsorgó vérrel.

A Királycsarnok alakjai közül kedvencem Kun László, lányom a kukucskáló -még karcsú derekú- Beatrixot szemléli hosszasan, a fiam meg Mátyást üdvözli ismerősként, kinek jobbjáról figyel címerállata, az éjfekete tollazatú holló.


Az időszaki kiállításoknál is hosszasan időztünk:

A „Vándor székely” (Bálinth Zoltán) Székelyföld szülötte, az ottani régiségeket gyűjti össze. Megárvult gyerekként a szomszédos cipészmester vette gyámság alá. Kitanulván az asztalos szakmát, elvégzi a néprajz-népművészet szakot. Alig húszévesként Árkoson tájmúzeumot hoz létre, kenyérkeresetként pedig a helyi unitárius templom harangozója.

Tárlóiban tulipános láda, szövőszék, borotvatartó, csőrös gyereketető, orosz fronton használt harmonika.

A lányom képzeletben máris megtölti a majdani ládáját hímzett törülközőkkel, konyharuhákkal, hálóruhával, ágyneművel.

A fiam örömmel fedezi fel az üllőt, melyet már ismer apja szerszámai közül.
Nekem nagylelkűen a lisztmérő edényt, tálakat, köcsögöket és szakajtót ajánlgatják.

Miután megtörtént a lehetséges legtöbb beazonosítás az otthon fellelhető eszközökkel, átérünk a "rovott múltúak" termébe: a falon garázdaság, lopás, rablógyilkosság bűneivel terheltek fényképe lóg (a mai időkben a személyiségi jogok talán tiltanák is az ilyet közzétenni).

A fiam felolvastat néhányat belőle, de a „rosszarcú bácsiktól” inkább a fegyverek felé invitál. A derest csak messziről nézzük meg. Hát persze! A Ludas Matyiból ismerős…


„Rózsa Sándor beállott katonának…”

A kemény tekintetű, híres betyárkirály képe a főhelyen lóg a falon. Rózsa Sándorról állítólag eddig még sehol sem rendeztek kiállítást, ez nyitja tehát a sort, hogy az alföldi pásztorok világa bemutatásával idézze fel életét.

A sok kiállított tárgy: suba, fokos, bogrács, sótartó között megtalálható többek között Rózsa Sándor pisztolya is, egy ún. „disznóláb pisztoly”, melynek két csöve van csakúgy, mint a disznónak páros ujjai. „Itt a kezem, nem disznóláb!” – a naponta használt szólás így talán érthetővé válik. Kuriózumnak számít még a betyárvezér gazdagon díszített dohányzacskója, amit itt szintén megtekinthet az érdeklődő.

„Foglalkozása itt abból állott, hogy az öregekre és asszonyokra hagyott rác falvakból éjszakánkint a marhákat elraboltatta, melyeket tőle táborunkban előre meghatározott árban átvettek.”
(O'SVÁTH Pál: Közbiztonságunk múltja és pandúrkorom emlékei (a régi magyar élet feltüntetésével), Budapest. 1905.)


dr. Kun Péter képkiállítása

A korombeli keletkutató és fotóművész igényes és egyedülálló képein keresztül tehetünk bepillantást a ma is élő sztyeppei nomád népek csodálatos világába.

Kutatása a kazah népre fókuszál, azok lovaskultúrájáról egy korábban megjelent könyvében a Szelek szárnyán-ban ír.

„A nomád kazakok napjainkig megőrizték ősi életmódjukat, illetve a magyarsággal való rokonság tudatát. Számos hasonlóság fedezhető fel a magyar és a kazak kultúra között, néprajzuk tanulmányozásával jobban megérthetjük, elképzelhetjük a honfoglaló magyarság ránk hagyott emlékeit. Magukhoz legközelebb az alföldi kunokat tartják, akik Kötöny kánjuk vezetésével a 13. században telepedtek meg a Kárpát-medencében. A hazánkban új otthonra lelt kunok által a kazak és a magyar kultúra még szorosabban kapcsolódik össze.”

Örömmel üdvözöltem volt főiskolai tanárom, Dr. Szegfű László, „Magyar Jelképek és Történelem” című kiállítását.

A 46 képből álló táblakép-sorozat segítségével egy kicsit felidézhettem a heraldikából tanultakat.
Különlegessége, hogy az első olyan kiállítás, amely a címertant hívja segítségül egy ország, egy nép múltjának, értékeinek bemutatásához.

A kiállított színes anyag az államalapítástól napjainkig tekinti át Magyarország állami, családi, uralkodói és városi-regionális címereit.

„Mindenki számára látványosan ábrázolja azt az ezeréves közép-európai kulturális és civilizációs szerepet, amely Magyarországot tette a Nyugat felől érkező újabb és újabb művelődési, politikai jellemzők keleti végvárává és közvetítőjévé. Az alkotó szándéka, hogy a kiállítás nézőjét ráébressze kulturális öröksége értékére és az érte viselt - másokkal meg nem osztható - felelősségére.”

És persze ne hagyjam ki Nyers Csabát, aki több mint 30 éve foglalkozik ősi magyar ételek készítésével, valamint hun-szkíta leletanyagok rekonstruálásával.

Biztos sokan hallottatok már hun üstben főtt gabonafőztjeiről, a szerencsések talán már meg is ízlelték. Az itteni kiállításon remek munkáit csodálhattuk meg: tarsolyok, tarsolylemezek, veretes övek, ötvösmunkák.


A szabadtéri látnivalókkal több óra is eltölthető anélkül, hogy éreznénk az idő múlását.

A papírmerítő előtt

A Skanzen világa is mindig tartogat újabb és újabb felfedezni valókat.

Milyen volt egy tanyasi iskola? Katedrával, számolólécekkel, élet- és ásványtani szemléltetőeszközökkel, józan életet propagáló plakátjaival enged bepillantást az akkori életbe.


Kedvenceink közé tartozik a szélmalom...





a pék háza:






A lovasbemutató után a baglyos játszótéren zárjuk a kört.









És hol a vége? Nincsen vége, csupán itt marad abba, hogy legközelebb folytassuk...

A dőlt betűvel írt, macskakörömbe tett szövegek szó szerinti közlések.