2010. augusztus 30., hétfő
A reggeli hőség tikkasztóan fojtogatja torkom, a forróság bőrszerű leplet fon körém. A levegő függőleges nyalábokba sűrűsödve vibrál, messziről víztócsának látszó délibábok incselkednek.
Eltűntek a pár hete még csurig teli vizesárkok; a szakadó esőtől egykor széjjelázott talaj immár kopogósra száradt. Csupán túlázott növények kórói, ottfeledett homokzsákok és tragédiába torkollt emberi sorsok emlékeztetnek arra, hogy a természet elszabaduló indulatai akár győzhetnek is felettünk.
Egy láthatatlan kéz mintha jótékony fátylat borítana most ezekre, mintha enyhítő feledéssel orvosolni kívánná a rossz emlékeket.
Érzem, hogy a ruhám szoros hálóként körém tekeredve fullasztóan melegít. Lassú léptekkel haladok a kis ösvényen, a bokrok két oldalról terelnek. Ha nem tudnám merre tovább, akkor is a helyes irányba vezetnének.
A templom a fák tövébe rejtezkedik, tetejét messzire hirdeti a csakra.
Ahogy belépek, szinte mellbevág a falak hűvöse. Magától értetődően ajánlom hódolatom a láthatóvá tett láthatatlannak, kinek nevét hol gondolatban, hol hangosan milliószor suttogtam vagy vibráltam már.
A napfény megcsillan a fuvolán, elönt a kékesfekete ragyogás bűvölete.
A padló hűvöse megborzongat, végigkúszik a hátamon, a ruhám most már puha öleléssel simul körém.
Nincs itt senki és mégis élettel teli minden.
Lélegzetem visszafojtva várom, mintha mozdulna valami, s szólna hozzám, valamiféle felelet gyanánt, ezerszer elrebegett kéréseimre.
Folytatás: itt
bejegyzés
