Kalendárium: November – Szent András hava – Őszutó – Enyészet hava

2009. november 1., vasárnap

Az ágak egyszeriben szellőssé, kopárrá váltak, pőreség vesz erőt a tájon. Megfogyatkozott tollas barátaink köre is. Az itt maradók: cinkék, verebek, varjak-, portyáznak a földből kikandikáló eleségre, vagy a fákon foghíjasan ottfeledett dérlepte gyümölcsöket, fennakadt diót kapják el a csőrükkel.

A sünök is elfoglalták fészküket, ilyenkor már érdemes békén hagyni a gyanúsan buckásodó avarcsomókat.

Fotó: stock

A csípősen józanító reggeleken sietősen igyekszünk lefejteni magunkról a ránk gabalyodó, levegőben úszó ezüstös szálakat.

Ökörnyál vagy pókvitorla? Nekem ez utóbbi kedvesebben hangzik, s ha lenne időm, kiböjtölném, hogy meglássam a rajta közlekedő utast is, hiszen ezért készülnek ezen rejtélyes fonalak.

De asszociálnak valami másra is… bizonyos tanok szerint az ember testi és szellemi részét földi élete során ezüstszál vagy ezüstfonál tartja egyben.

Az évkör ezen időszakában pedig a lét, a létezés utáni állapot és a kettő közötti kapcsolat boncolgatása jóval kiemeltebb szerepet kap, mint máskor. Az Enyészet havának ünnepei (pl. a Halottak napja) ezt a felfoghatatlant igyekszik kicsit kézzelfoghatóbbá tenni.

Legalább ezen a napon kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy: van halál. Talán nincs is olyan ember, akinek ne lenne olyan hozzátartozója, aki már eltávozott az élők sorából, ezért belső indíttatásból vagy csak kötelességszerűen, de kizarándokol a temetőbe. Legalább ezen a napon.

Mécsesek lobbannak, zizeg a koszorút tartó zsineg. Mintha feltámadó lelkiismeretünknek adóznánk ezzel, s leróni igyekeznénk azt, amit akkor nem tudtunk, vagy valamiféle elrendezést szeretnék tenni, így utólag.

A házakból is gyakrabban szüremlik ki a magunk gyújtotta fény: gyertyák karcsú lángja hajladozik, mécsesek kényelmesen elterülő lángja bólogat.
Talán így szeretnénk pótolni a kívül egyre fogyatkozó világosságot.

Ablakpárkányra sorakoztatott bogárszerű lángok: mintha hazavárnánk valakit…, vagy magunkhoz vonzani igyekeznénk a szerencsét, a boldogságot?

Fotó: stock

A fény a győzelem jele is, a kívül vagy belül lakozó rossz feletti győzelemé. A negatív erőn győzedelmeskedő hőst pedig fényárral illik köszönteni.

A mai kor reflektorfénye ennek a ragyogó fénynyalábnak egy megcsúfolt utánzata.

Ha fény van a közelünkben, akkor látunk, de egyben mi is láthatóvá válunk. Ezt a láthatóvá válást, viszont tudni kell viselni is.

Velünk együtt azok is látnak, akik a közelünkbe jönnek, mert részesei lesznek a fénynek, bárki gyújtotta is.

Ha viszont nincs fény, a szem egy idő után alkalmazkodik, s megszokja a sötétet. Lassan már nem is tűnik olyan zavarónak. Elfogadjuk a helyzetet. Később meg már egyenesen igyekezni fogunk másokat is meggyőzni arról, hogy valójában ez a természetes: azaz hogy a tárgyaknak tompán ellengő körvonala van, hogy csak nagyjából tudjuk behatárolni a dolgokat és nincs is igazi jelentősége annak, hogy jól lássunk.

Mert a sötét eltakarja a precíz kontúrokat, s nem teszi piedesztálra a fogyatékot sem. Egyfajta felmentést ad a hibákért, hiszen nem mi tehetünk arról, hogy rosszak a látási viszonyok. Megszabadulunk a felelősségtől is: semminek nem mi vagyunk az okai. Fény és homály - valóság és illúzió...

Fotó: stock

Hideg fuvallat borzongat meg, magamra terítem a kabátomat. A mozdulattól lecsúszik a karkötőm. Egymás mellett sorakoznak a felfűzött gyöngyszemek: mélybordó, óarany, szürke, éjkék… Születés, élet, hanyatlás, halál… és kezdődik újra: mélybordó….