Kalendárium: December - Karácsony hava – Télelő – Álom hava

2009. december 2., szerda

A naptári év utolsó hónapját a fény jelenléte szövi át. Nem a természetes Napé, hanem a magunk csiholta fényé. A lángoké, a gyertyáké, vagy jelen korunkban leginkább a mesterséges fényeké: az égősoroké, vagy a cikázó neoné.

Várakozunk... A keresztény kultúrkörben 4 hetes Advent előzi meg Jézus születését, a Karácsonyt.
A latin adventus szó jelentése: eljövetel, megérkezés.

A Megváltó születése, a Fény eljövetelét is szimbolizálja, azét, aki az emberek szívébe reményt ültetni jött el.
Az adventi koszorún lévő 4 gyertya a következőket szimbolizálja: igazságosság, mértékletesség, bátorság, bölcsesség.

Fotó: stock

Az adventi időszak minden egyes vasárnapján egy-egy gyertyát gyújtunk meg, s ezzel egy időben talán el is gondolkodunk jelentésükről is.

Ebben a négy hétben fordítsunk fokozottabb figyelmet a következő, bennünk rejlő tulajdonságok megerősítésére, azokra, amiket ebben a „sötét” időszakban egyébként hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani.

A gyertyák szimbolizálta négy tulajdonság a következő:

Az igazságosság hetében kezdjük azzal, hogy elsőként saját magunkkal próbálunk meg őszinték lenni. Ahhoz ugyanis, hogy az igazságosság tulajdonságával rendelkezhessünk, érzéseinknek, gondolatainknak összhangban kell lenniük cselekedeteinkkel.
Mit ér máskülönben az igazságosság hirdetése, ha mi magunk ettől eltérően cselekszünk? Ha sikerül ezt kifejlesztenünk, tisztábban fogunk látni.

A második héten a mértékletességet próbáljuk meg gyakorolni. Életünk egyik területén sem jó a túlzás.

Harmadik feladat a bátorság fejlesztése:
A sötét időszakban ennek különösen fontos szerepe van. Ne csak a külvilág sötétjében való botorkálásra értelmezzük ezt, hanem vonatkoztassuk a sötét, lehúzó gondolatokra is. Igyekezzünk legyőzni önmagunk félelmeit, felvállalni hitünket, eszméinket, lépjük meg a halogatott döntéseket, mindazt, amitől a félelem miatti gúzsba kötöttség visszatart.

Az utolsó hét a bölcsesség jegyében telik. Tudást szerezhetünk ugyan könyvekből, mesterektől, de a megszerzett ismereteket bölcsességgé nekünk magunknak kell átalakítanunk.
Máskülönben csak papagáj módjára mások bölcsességét szajkózzuk, ami mögött nincs igazi meggyőződés, átélés.

Fotó: stock

A keleti kultúrában, a keresztény Karácsonyhoz hasonlatos ünnep a: Dipavali.
Ezen a napon sok-sok lámpást, gyertyát gyújtanak a templomokban és az emberek otthonaiban is. Még a legszegényebb kunyhók ablakában is ott világít egy kis mécs ilyenkor.

A fény a szerencsét hivatott bevonzani, hogy a következő év „világosabb” legyen. Az ünnepet megelőző időszakban pedig még kiemeltebb szerephez jutnak a lelki gyakorlatok (mantrázás, meditáció, írások tanulmányozása). Azt mondják ugyanis a bölcsek, hogy ahol jelen van a tudás, ott nem lehet sötétség. Dipavali tehát a tudás ünnepe is.

A puszta tudásvágy viszont csak egyfajta önzés, az egoizmus kielégítése. A legfőbb cél a transzcendentális szeretet. Ez pedig nem szűkül le vallások szabta keretek közé, hanem visszavezethető egy közös ősforrásra.

Fotó: stock

Ennek üzenetét önti szavakba Eidlitz, az igazságot kutató európai, egy Karácsony éjjelén, messze hazájától:

„Úgy éreztem ezen az éjszakán, mintha egész életemben egy mélységes kút kikövezett fenekén éltem volna, s vágyakozva kukucskáltam volna fel oda, ahol az ég egy piciny darabját láttam, s az általam hőn szeretett csillagot; Krisztust. Ám most elkezdtem kimászni a kútból. Egyre közelebbről és egyre nagyobb szeretettel fénylett a hőn szeretett Üdvözítő, de nem volt egyedül. Körös-körül számtalan csodálatos csillag ragyogott még, más, testvéri üdvözítők. Isten végtelen szeretetének egész csillagos égboltja borult fölém. Isten üdvözítői, akik egymás után szálltak alá a földre, nagyon különböztek egymástól. Más fénnyel és erővel ragyogtak. Néhányan jobban elrejtőztek, mások kevésbé. Ám végső soron mindannyian ugyanannak az Egynek a megnyilvánulásai voltak. Azonos fényből származtak, az ősfényből, azonos isteni ősalakból.” Eidlitz: Ismeretlen India

Ahhoz, hogy igazán értékelni tudjunk valamit, ismernünk kell annak hiányát is. Az éles kontrasztok kiemelik egymást, a telihold is a legsötétebb égbolton tűnik ki leginkább a maga teljességével. A két véglet vonzása eredményezi, hogy az egyik felfokozott jelenléte szinte követeli a másik megjelenését is.

Ha ezt a képet interpretáljuk az emberi életre, látván a nagy sötéséget, a magunk vagy a mások nehéz anyagi, családi helyzetét, vagy akár a világban eluralkodott gazdasági, szociális válságot, reménykedhetünk, hogy talán épp ez a fenekestül felfordult világ, ez a nagy-nagy sötétség lesz kedvező arra, hogy üstökösként megjelenjen a változás.

Talán éppen akkor, amikor a legrosszabbnak érezzük a helyzetünket, akkor fog valami hirtelen megváltozni itt a világban, s születik valami jó.