Könyvlista

2010. január 29., péntek

Delish faggatott a kedvenc könyveimről... A könyvek egészen kiskoromtól végigkísérik az életemet. Ha most hirtelenjében listát kellene állítanom a kedvenceimből, akkor elsőre

Eidlitz: Ismeretlen India ugrik be.

Walther Eidlitz 1951-ben írt naplószerű műve Indiáról és saját lelki fejlődéséről szól.
A külső események Indiában játszódnak, ahova a tanulni vágyás, az igazság keresése hajtotta a főszereplőt. Tanítványa lesz egy mesternek. Majd az események folytán koncentrációs táborba kerül, ahol megismerkedik egy bhakti jógát gyakorló szerzetessel. A tőle kapott tanítás megingatja az előző mesterétől szerzett ismereteit. Ráeszmél, hogy nem a tudás a cél, hanem a szeretet.

Az egyik kedvenc részem az, amelyik a Karácsony éjjeléről szól:

"Úgy éreztem ezen az éjszakán, mintha egész életemben egy mélységes kút kikövezett fenekén éltem volna, s vágyakozva kukucskáltam volna fel oda, ahol az ég egy piciny darabját láttam, s az általam hőn szeretett csillagot; Krisztust. Ám most elkezdtem kimászni a kútból. Egyre közelebbről és egyre nagyobb szeretettel fénylett a hőn szeretett Üdvözítő, de nem volt egyedül. Körös-körül számtalan csodálatos csillag ragyogott még, más, testvéri üdvözítők, isten végtelen szeretetének egész csillagos égboltja borult fölém. Isten üdvözítői, akik egymás után szálltak alá a földre, nagyon különböztek egymástól. Más fénnyel és erővel ragyogtak. Néhányan jobban elrejtőztek, mások kevésbé. Ám végső soron mindannyian ugyanannak az Egynek megnyilvánulásai voltak. Azonos fényből származtak, az ősfényből, azonos isteni ősalakból."

Nekem ezek a fenti sorok azt sugallják, amit én is vallok, hogy párhuzamos utak vannak. Ha a cél ugyanaz, akkor végső soron mindegy, hogy melyik úton haladunk.

Másodjára egy régi könyvélményem: Ethel Voynich: Vihar Itália felett alias A Bögöly

"Ez a regény egy XIX. századi forradalmár hitvallásáról, és csalódásáról szól. A fiatal férfi egy független olasz köztársaságért folyó harc szervezetébe lépett be, az Ifjú Itália-ba. Marseille-ben alakult ez a titkos forradalmi társaság. Egy paradox helyzet folytán ráébred, hogy hazugságok között élt, és valójában az ő igazi, vér szerinti apja nem más, mint az egyház egyik nagy személyisége. Két nap alatt felnőtt és nagyon kemény döntést hozott. A döntése súlyos következményeit taglalja a regény. Amikor hazaérkezik, már dúsgazdag, de nyomorék, és újságíró. Változatlanul forradalmár szívvel. A regény ironikusan bemutatja, hogy az amiben hiszünk, csak rózsaszín felhő, és minden álom megvalósítása komoly nehézségekbe ütközik. Szerelem, dráma, humor, minden megtalálható ebben a regényben. Csodálatos örökzöld téma...Bögölyként dolgozták fel a filmiparban" - ezt az összefoglalót itt írták a könyvről.



Szepes Mária: A vörös oroszlán

Egy jellem fejlődését kísérhetjük végig, a regényen belüli születéseinek sorozatán keresztül. A főszereplő folyamatosan emlékszik az előző életeire, mely segít megértetni vele, hogy miként működnek a visszahatások.
Keressük az örök élet titkát, azt hisszük az a cél, ha megtaláljuk. Holott a cél inkább az odavezető út, annak tanulságai. Ha megoldódik életünk kulcsproblémája, ott ér véget az út.
De ezzel mi magunk is célba érünk, nincs már többé értelme a testben való létezésünknek.

Fotó: stock

Sütő András: Csillag a máglyán

"1530. Kálvin János és Szervét Mihály diáktársak Párizsban. Az egyetemista ifjúság Kálvin álnéven írt "Institution" című művével a reformáció győzelmét ünnepli. Mikor az inkvizíció megtalálja barátjánál az álnéven rejtőzködő Kálvint, a vérkeringést kutató fiatal Szervét magát mondja a vallásújítónak, csak hogy Kálvint mentse.
Húsz év múlva Szervét kerül az inkvizíció elé Kálvinhoz írt levelei miatt, amelyekben elveti a Szentháromságot és tudományosságon alapuló istenhitet hirdet. Genfben, Kálvinnál keres menedéket, aki vitájukban eszméi visszavonására akarja rávenni. Aztán hogy megszilárdítsa a reformáció új hatalmát, könyveivel együtt a máglyára küldi." - írja a Port.hu.


A könyvből a kedvenc részletem ez:

„Gyalázzatok meg engem, de kímélhessem meg az írásomat. A könyvemet. A lélek székhelyét nem találtam meg a vérerekben. A lélek valahol mélyebben lakozik bennünk. Talán épp ahol az írás születik; ahonnan Leonardo színei kicsapnak, Michelangelo szobrai fölbukkannak. Nem tudom, hol ez a mélység, talán a sorsunkban. A sorsunkat nem tudom fölboncolni. De bizonyos, hogy minden leírt szavam önmagam megőrzésének legutolsó menedéke. Közönséges anyag, festék, papír ez a könyv, a könyvem: mulandó forma, tojáshéj, magzatburok, de hallgatózz belé: az életem értelme sír benne.”


Ötödiknek egy igen friss könyvélményemet nevezem meg: H. Dobos Mária: Keresztutak.

Ahogy belefogtam az olvasásba, rögtön megállapítottam, hogy szerzője egy civil pályán munkálkodó igen rendkívüli személy, akinek a hivatástudat hatja át az egész életét. Gördülékenyen kibomló mondatok sora tárult elém, rögtön látszik, hogy lételeme az írás.
Szinte mozgóképszerűként ható leírások a családjáról, utazásairól, tevékenységeiről… néhol olvasva úgy éreztem, hogy talán nem is szabadna elolvasnom bizonyos részeket, mert annyira belső és intim, hogy nem vagyok illetékes ennyire mezítelenül látni íróját.


Továbbítom a témát nekik: Vegavarázs, Nana, Kiskukta, Szamóca, Jucy