Kalendárium: Február – Böjtelő hava – Télutó – Jégbontó hava

2010. február 3., szerda

Az udvaron térültemet-fordultamat mindig pajkos szemhunyorítással nyugtázta. A snájdignak cseppet sem nevezhető, narancsos orrú, gömbölyded alak minden évben kitartóan őrizte a telet házunk sarkához cövekelve.

Ruházata a klasszikusokat idézte, mellényét eredeti széngombok díszítették, fejére felfordított kék fémvödör került, kezében pedig valódi cirokseprű ágaskodott.

Nem sejtettem még akkor, hogy az évek múlásával együtt változik majd a hóember-divat (is) és holmi műanyagvödör és műrépa helyettesíti majd az eredetit, ha egyáltalán esik annyi hó, hogy lehessen vele valamit is kezdeni.

Arra meg végképp nem számítottam, hogy ilyenkor, Farsang idején, évről-évre egyre felkapottabbak lesznek ismét a bálok, s a régi korok hangulatát megidézve visszatérnek a modern kor köntösébe bújtatott fényes-csillámos forgatagok.

A kerekre kitartott, merevítős szoknyák, mély dekoltázsok, csillámporos frizurák, kontúrosra festett arcok boldog suhanása és maga az egész esemény, óhatatlanul is egyfajta szociokulturális tanulmányt tár elénk.

A ruha vagy a jelmez sok mindenről árulkodik, láttatni engedi, hogy ki mivel fejezi ki személyiségét vagy milyenné válna szívesen.

Álarc mögé bújva szabadon szemlélődhetünk, azt remélve, hogy így aztán senki az égvilágon nem ismer fel. Még ha mindez balga remény is csupán, hiszen a berögzült mozdulatok többet elárulnak rólunk, mint gondolnánk.

Fotó: stock

De mi van akkor, ha mozdulatainkban is igazodunk a megformálni kívánt figurához?
Ha a rejtőzködés izgalmán felül ez a pillanatnyi mássá válás nemcsak külsőnkben, hanem viselkedésünkben is megnyilvánul?

A ruhával együtt felöltjük gazdája gesztusait, mozdulatait és hirtelen élni kezdjük az érzéseit is, vagyis azonosulunk a Szereppel. Szerepjáték ez, de egyben én-keresés is, hiszen levetkőzzük és magunk mögött hagyjuk azt a személyt, aki egyébként vagyunk.
Kóstolgatjuk a lehetőségeket, holott még magunkat sem ismerjük igazán.

Önismeretünkhöz a legteljesebb képet kétségkívül az adná, ha szembetalálkozhatnánk saját magunkkal. Ha kölcsönadhatnánk saját jelmezünket. Vajon jól vagy rosszul éreznénk-e magunkat így szemtől-szemben vele?
Harmóniát éreznénk vagy menekülnénk a rigolyáitól?

Fotó: innen

Testünk jelmeze a valóságban is cserélődik, szinte észrevétlenül. Elég csak elővenni és egymás mellé rakni a hunyorgó újszülött, a nagy szemekkel világra rácsodálkozó kisgyerek, a lázadó kamasz, az ábrándos esküvői pár, a megfontolt szülő, az egyre kevesebbet mosolygó középkorú ember és a betegségtől megtört idős ember fotóját.

Mindez mi voltunk, vagyunk, leszünk. Ugyanaz, de mégsem. Sem testben, sem érzelmekben.
A védikus írások szerint rongyosra koptatott ruhaként dobjuk sutba a már elhasznált testeinket, hogy készen álljunk egy újabb elfogadására:

„Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe.” -mondja a Bhágavad-gíta.



Az, hogy mire cserélődnek le az egymást követő testek, javarészt attól függ, hogy miként élünk, cselekszünk, gondolkodunk, s hogy milyen érzéseink vannak. Azaz mi magunk készítjük elő, varrjuk meg magunknak a következő ruhát.

Azt mondják, hogy egy bizonyos kor után az ember jelleme leolvasható az arcáról. Vagyis ha egy arc barátságos, mosolygós, netán irigy, rosszindulatú vagy aggódó-borús, akkor gazdája jelleme is valószínűleg ennek felel meg.


....Jóvágású alak lép elém és táncra kér. Valahonnan mélyről feltör bennem, hogy mintha ismerném ezt a kézmozdulatot. De ez nem lehetséges, hiszen most járok itt először. Gyors elhatározással rábólintok és belevetem magam a forgatagba.

Az evés-ivás, mulatozás a tetőfokára hág. Így lesz ez egészen a keresztény naptár hamvazószerdájáig, mert ott ér majd véget a muzsika és a tánc. A tokba zárt hegedű pedig nem kerül elő egészen a Feltámadásig....


...Az utcáról hangos kereplés és csujjogatás hallatszik be, maszkások közelednek. Fülsiketítő lármájuk a telet hivatott kiebrudalni.

A máglya lobogva csap magasra a falu középpontjában…, ájultan zuhan a lángok közé a szalmabábu… Hát elégettük a telet….