2010. augusztus 30., hétfő
A reggeli hőség tikkasztóan fojtogatja torkom, a forróság bőrszerű leplet fon körém. A levegő függőleges nyalábokba sűrűsödve vibrál, messziről víztócsának látszó délibábok incselkednek.
Eltűntek a pár hete még csurig teli vizesárkok; a szakadó esőtől egykor széjjelázott talaj immár kopogósra száradt. Csupán túlázott növények kórói, ottfeledett homokzsákok és tragédiába torkollt emberi sorsok emlékeztetnek arra, hogy a természet elszabaduló indulatai akár győzhetnek is felettünk.
Egy láthatatlan kéz mintha jótékony fátylat borítana most ezekre, mintha enyhítő feledéssel orvosolni kívánná a rossz emlékeket.
Érzem, hogy a ruhám szoros hálóként körém tekeredve fullasztóan melegít. Lassú léptekkel haladok a kis ösvényen, a bokrok két oldalról terelnek. Ha nem tudnám merre tovább, akkor is a helyes irányba vezetnének.
A templom a fák tövébe rejtezkedik, tetejét messzire hirdeti a csakra.
Ahogy belépek, szinte mellbevág a falak hűvöse. Magától értetődően ajánlom hódolatom a láthatóvá tett láthatatlannak, kinek nevét hol gondolatban, hol hangosan milliószor suttogtam vagy vibráltam már.
A napfény megcsillan a fuvolán, elönt a kékesfekete ragyogás bűvölete.
A padló hűvöse megborzongat, végigkúszik a hátamon, a ruhám most már puha öleléssel simul körém.
Nincs itt senki és mégis élettel teli minden.
Lélegzetem visszafojtva várom, mintha mozdulna valami, s szólna hozzám, valamiféle felelet gyanánt, ezerszer elrebegett kéréseimre.
Folytatás: itt
Bejegyzések
6 megjegyzés:
Nagyon szép ez a hindu templom Nandafalván.
Néhány éve én is sokat jártam ott, szeretem azt a helyet.Még az is lehet, hogy találkoztunk is néhányszor.
Ó... igen. :)
Az a fura mosoly. Csak sok-sok buktató, padlófogás, újrakezdés, harc és elengedés után eszmélünk rá, miért az a furcsa mosoly.
Később jövünk rá, mikor megvilágosodik előttünk: ugyan mit is adhatnának nekünk az istenek - hiszen már most, mindig is minden a miénk volt és lesz - csak nem vettük észre... :)
Semmi olyant nem kapunk, ami valaha is ne lett volna birtokunkban. Csak a fátylak hullanak le, csak a szemünk tisztul ki. Ez az út. :)
A mindenség közepén csücsülünk, arany trónon, végtelen gazdagon. Sosem volt, van és lesz ez másképp. :)
Szamóca!
Igen, ráadásul csendes, békés, elmélyülésre alkalmas helyen van.
Mostanában nem jársz erre?
Duende!
Igen, folyton nagyon akarunk... keressük kívül azt, ami tulajdonképpen lényegtelen. Lassanként ismerjük fel, hogy mi az ami nem fontos, hogy végre azt tegyük, ami fontos.
Egyetértek azzal, hogy az utat meg kell tenni, és fontos az, amit átélünk, mert fejlődünk általa. De gyerekkorom óta van egy belső meggyőződésem: van egy ennél egyszerűbb mód is. Valami csendes átlényegülés, befogadás, odaadás, csak mi túl mereven ragaszkodunk ahhoz, amit másoktól látunk (a példákhoz és a tapasztalatokhoz). Valami olyasmi, amit Richard Bach az Illúziók elején írt a kavicsokba kapaszkodó kis lényekről.
Judit!
Igen, van, aki hamarabb rájön. Sokan a környezetük miatt nem mernek másként viselkedni vagy élni, pedig úgy lenne jobb számukra.
Biztos nem véletlen, hogy mikor hol tartunk.
Renata, sajnos már nem járunk arrafelé. Nekünk nagyon messze van innen, de ha mégis megyünk egyszer, majd szólok.
Megjegyzés küldése