2010. június 1., kedd
Aratók
Péter Pál napján suhantak a kaszák, erőtől duzzadó férfikezek vágták a táblák aranyló tengerét, mögöttük szorgos asszonykezek segédkeztek.
A barkáit elhullatott égerfa ágán felnőttlelkű gyermek kuporgott és a lombokon átszűrődő fények játékát fürkészte. A levegőben apró gömböcskék pörögtek, forogtak, ütköztek egyre sebesebben. A gömbök opálos szegélye éles kontrasztot alkotott a leveleket körüllengő kékes fénnyel.
A barkáit elhullatott égerfa ágán felnőttlelkű gyermek kuporgott és a lombokon átszűrődő fények játékát fürkészte. A levegőben apró gömböcskék pörögtek, forogtak, ütköztek egyre sebesebben. A gömbök opálos szegélye éles kontrasztot alkotott a leveleket körüllengő kékes fénnyel.
A távolban enyhe morajlás jelezte, hogy valami közeleg. Néhány dörej elteltével szinte megálltak az események, akár egy kimerevített állókép. Ólmos tompaság vett erőt az embereken, lelassultak a mozdulatok.
Az egyre élénkülő figyelmeztető fuvallat végül egy kis kalyibába terelte az addig vidáman nótázó társaságot.
A gyermek nem mozdult. Pedig a vészjósló dörej már tudtul adta, hogy egészen közel van. A légáramlat egyre erősebben fújt, s jócskán kapaszkodnia kellett az alatta lévő faágba.
Megeredt az eső, a korábban táncoló gömböcskék eltűntek, s most már a cikázó villámok hasítását figyelte. A levegő megtelt elektromos feszültséggel.
Az egyre élénkülő figyelmeztető fuvallat végül egy kis kalyibába terelte az addig vidáman nótázó társaságot.
A gyermek nem mozdult. Pedig a vészjósló dörej már tudtul adta, hogy egészen közel van. A légáramlat egyre erősebben fújt, s jócskán kapaszkodnia kellett az alatta lévő faágba.
Megeredt az eső, a korábban táncoló gömböcskék eltűntek, s most már a cikázó villámok hasítását figyelte. A levegő megtelt elektromos feszültséggel.
Minden felmorajló dörgés összerezzentette, majd utána el is ernyesztette testét. Szinte együtt élt a zivatarral. De egy idő után lassanként elengedte minden félelmét.
A távolból egy szekér közeledett, a bakon ülő férfi pörgekalapjáról csorgott az esővíz.
A szekéren gondosan átkötött kévék sorakoztak, roskadásig megtömve. Tán bolond a tulaj, hogy ebben az időben nem áll meg s vár, hogy elvonuljon az égi háború?
De a szekér vészjósló imbolygással húzta-vonta a nagy terhet, csikorgása egyre közeledett. Kerekei erőlködve tették meg a fordulatot, a tengely pedig minden mozdulatnál panaszosan feljajdult.
A fa mellett elhaladva tompa koppanás hallatszott, a kocsis leszállt és felemelt valamit a földről. Csak a kasza volt az, leesett a szekérről. A gazda szó nélkül visszaigazgatta, majd továbbindult.
A felhők oszlani látszódtak. Halovány, de mosolygó sugarakkal kibókolt a nap is. Mintha pótolni igyekezne az elmúlt órákat. Az esőcseppek sisteregve száradtak a gabonaszárakról.
Az emberek kiszállingóztak a kalyibából és a frissítő permettől új erőt nyerve, ismét munkához láttak. Néhány óra elteltével már ismét olyan erővel tűzött a nap, mintha nem ömlött volna röviddel ezelőtt az égi csatornákból az áldás. A tikkasztó meleg ellankasztotta a mozdulatokat.
Az egyik asszony a fához vízért indult. A korsó tartotta a víz hűsét, a fa lombkoronája pedig jóleső árnyékot adott ehhez a pár perces pihenőhöz. Mikor lehajolt, hogy megigazítsa cipőjét, egy hegyes fémdarabot pillantott meg a lába előtt a földön. Felvette, nézegette, majd a zsebébe dugta.
A hűs víztől felfrissülten tért vissza a többiekhez, hogy folytassa a kalászgyűjtést. Hajlongása viszont mintha egyre nehezült volna.
Néhány lépés után pedig hasító fájdalmat érzett és olyan szédülés vett erőt rajta, hogy alig állt a lábán.
A többiek élcelődtek is vele, hogy tán a munka fájdította meg ennyire a fejét?
Csak nem múlt a fájdalom, szeme előtt foltok vibráltak, nehezére esett a látás is. A feje minden mozdulattól zsibogott.
Kis idő elteltével összeszedelőzködött hát és hazaindult.
A perzselő nap felszárított minden nedvességet, szállt az út fullasztó pora. Ahogy haladt előre, egymást váltották a gyalogút kacskaringói, a por szagába pedig kakukkfű illata vegyült.
Nagyjából félúton járhatott, mikor egy széles kanyarnál, a porfelhő mögött megpillantotta a szekeret. A kocsi most üres volt, nem volt rajta teher.
A távolból egy szekér közeledett, a bakon ülő férfi pörgekalapjáról csorgott az esővíz.
A szekéren gondosan átkötött kévék sorakoztak, roskadásig megtömve. Tán bolond a tulaj, hogy ebben az időben nem áll meg s vár, hogy elvonuljon az égi háború?
De a szekér vészjósló imbolygással húzta-vonta a nagy terhet, csikorgása egyre közeledett. Kerekei erőlködve tették meg a fordulatot, a tengely pedig minden mozdulatnál panaszosan feljajdult.
A fa mellett elhaladva tompa koppanás hallatszott, a kocsis leszállt és felemelt valamit a földről. Csak a kasza volt az, leesett a szekérről. A gazda szó nélkül visszaigazgatta, majd továbbindult.
A felhők oszlani látszódtak. Halovány, de mosolygó sugarakkal kibókolt a nap is. Mintha pótolni igyekezne az elmúlt órákat. Az esőcseppek sisteregve száradtak a gabonaszárakról.
Az emberek kiszállingóztak a kalyibából és a frissítő permettől új erőt nyerve, ismét munkához láttak. Néhány óra elteltével már ismét olyan erővel tűzött a nap, mintha nem ömlött volna röviddel ezelőtt az égi csatornákból az áldás. A tikkasztó meleg ellankasztotta a mozdulatokat.
Az egyik asszony a fához vízért indult. A korsó tartotta a víz hűsét, a fa lombkoronája pedig jóleső árnyékot adott ehhez a pár perces pihenőhöz. Mikor lehajolt, hogy megigazítsa cipőjét, egy hegyes fémdarabot pillantott meg a lába előtt a földön. Felvette, nézegette, majd a zsebébe dugta.
A hűs víztől felfrissülten tért vissza a többiekhez, hogy folytassa a kalászgyűjtést. Hajlongása viszont mintha egyre nehezült volna.
Néhány lépés után pedig hasító fájdalmat érzett és olyan szédülés vett erőt rajta, hogy alig állt a lábán.
A többiek élcelődtek is vele, hogy tán a munka fájdította meg ennyire a fejét?
Csak nem múlt a fájdalom, szeme előtt foltok vibráltak, nehezére esett a látás is. A feje minden mozdulattól zsibogott.
Kis idő elteltével összeszedelőzködött hát és hazaindult.
A perzselő nap felszárított minden nedvességet, szállt az út fullasztó pora. Ahogy haladt előre, egymást váltották a gyalogút kacskaringói, a por szagába pedig kakukkfű illata vegyült.
Nagyjából félúton járhatott, mikor egy széles kanyarnál, a porfelhő mögött megpillantotta a szekeret. A kocsi most üres volt, nem volt rajta teher.
Az asszony először kérdőn nézett, de aztán magától adódó természetességgel felült az ember mellé. Az nem szólt semmit, csak lassan megindultak. Ahogy haladtak előre, úgy oszlott az asszony fejéből a fájdalom, szeme elől eltűntek a foltok is, látása kitisztult.
Kérdezni akarta, hogy hosszú lesz-e az út, de végül csak hátrapillantott. A kocsi hátuljában, a szekérderékon ott feküdt a kicsorbult hegyű kasza...
Kérdezni akarta, hogy hosszú lesz-e az út, de végül csak hátrapillantott. A kocsi hátuljában, a szekérderékon ott feküdt a kicsorbult hegyű kasza...
Fotók: stock
Bejegyzések
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése