Kalendárium - Május- Pünkösd hava – Tavaszutó – Ígéret hava

2010. május 1., szombat

Mindenütt kibomló és kibomlott rügyek. A május barackvirág-illatú szellője kacagó táncot lejt a fák szirmai között.

Mindenhol ez a zsongító érzés, érzelmek felcsapó lángja, öröknek hitt pillanatok.Mi a csuda kavarog ilyenkor bennünk, hogy boldog örömtől zsongva, a langyos tavasz öröknek hitt igézetében, vetjük bele magunkat a mámorító érzésbe?

Szinte menetrendszerűen megérkezik, akár a csukott ablakon keresztül is beszökik, jöttét friss áramlat kíséri...

De nini, egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy elsuhanó ruhaszegélye kandikál csak az ajtónyílásban, s távozóban van. Mert a fűszeres szellő hátán bizony tovalibben a májusi szerelem is…

A szeretetet állítólag tanulni kell. Önmagunk és a másik fél helyes arányát elegyítve valamiféle közös képletet hozhatunk létre, ami eléggé stabilan működhet hosszú időn keresztül. Szerepeket osztunk ki, melyekből aztán nem, vagy csak nehezen engedünk.

Ha előrelátók vagyunk, akkor arra azért ügyelünk, hogy ne betontalpba öntsük ezeket.
Hanem akár egy jól összehangolt zenekarban, ki-ki játssza a saját szólamát, de ügyel arra, hogy a másikkal összehangolt legyen. A lassú, csergedező, partot tisztelő érzelmek pedig végigkísérhetik az életet.

Mindkét érzelem kezdetét veszi valahol, mert létrejön, vagyis megszületik valamikor. Az egyik nagy hévvel, a másik sokkal több józansággal keverten. Nem bukkannak elő csak úgy a semmiből.

De mi van akkor, ha mégsincs mindennek kezdete? Ha valami nem kezdődik el, csak folytatódik, mint egy többfelvonásos színdarab?

Ha egy érzést az időtlenség jellemez, mert nincsen kezdete, s feltehetőleg vége sem?

Ha létezik egy megfejthetetlen, megbonthatatlan, miriádnyi összeköttetésből szőtt egység, melyet még a Halál sem bír szétoszlatni, hasztalan hadonászik acélpengéjével?

Láthatatlan antennákon keresztül mintha az idők szagát éreznénk, vagy hangok nélküli közös nyelvet beszélnénk. Ezerszer jobban, mint a szavak vagy az érzékszervek útján.

Ezek egyébként is szabályokat képviselnek, hiszen mire kiejtünk egy szót, az sokszoros áttételen, előrevetítésen megy keresztül. Kombinált szabályzómechanizmusok buzgólkodnak, s erőlködnek harmóniateremtésen, holott a valódi harmónia lazán összeállhat magától.




Ez a láthatatlan és megfoghatatlan energiamező pedig felülír minden kiszámíthatót, itt nem érvényesek a logikusan felépített ok-okozati teóriák. Egy titkos felsőbb kód új frekvenciát teremt, melyen szinte semmi eddigi nem működik.

Beazonosítása könnyű, mással össze nem téveszthető: nincs például „szer” ellene. Ha úgy véljük, hogy megzavarná konszolidált életünket, akkor sem érdemes próbálkoznunk, mert nem lehet elsöpörni, félreállítani, vagy józan besorolással a képtelenség és lehetetlenség dobozába rejteni.

A szív tompán dübörgő zuhogásokkal igyekszik alkalmazkodni erre a másik hullámhosszra, a hallást pedig sistergő zúgás nehezíti.

Valamiféle kegyelmi állapot adta pillanat ez, nem megrendezhető, sem kérésre lehívható.

Itt terem, megrenget minden kikalkulált, okosnak hitt elméletet aztán lehet, hogy épp csak betekintést enged valami rejtett ízbe, egycsapásra megcsúfolva az eddig tökéletesnek hitt dolgokat, mert ebben a jelen szereposztásban nem teljesedhet ki.




Mit hagy majd maga után? Tátongó ürességet, a teljesség hiányát…

De ne bánkódjunk miatta, ha idejét most rövidre szabták is, egy valami biztos: találkozunk újra!



/Fotók: Stock és innen/